Mert nemcsak a szép és a jó van jelen
FőoldalraEgyiptomban, hanem a szegénység is, a lustaság is, az igénytelenség is.Olvasom ezt a két hírt, és sajnos egyáltalán nem csodálkozom. Ha megnézitek a képeket, amiket a repülőtérre menet készítettünk, megértitek, mire gondolok. És a két döglött lóról a várost átszelő csatornában nem is sikerült lefotózni...
A Nílus színei
FőoldalraMivel nincs időm egyelőre folytatni az élménybeszámolót - de nem ússzátok meg a további részleteket, az biztos! -, most mutatok három képet a Nílusról. Szerintem elképesztő, hányféle arcát tudja megmutatni ez a folyó. A képeket az uram készítette, ráadásul 2001-ben, amikor Ernő barátunkkal először járt Egyiptomban.
És a legeslegnagyobb kedvencem:
Annak a kedves olvasómnak pedig, aki ezzel a keresőszóval talált rá a blogomra: "arabul az hogy szeretlek" elárulom, hogy az alábbi lehetőségek közül választhat:
Ib'n Hebbak
Ana Behibek
Ana Behibak
Khm...
Főoldalra
Kom Ombo, arabul كوم أمبو
FőoldalraKom Ombónak az útikönyvek nem szentelnek túl sok figyelmet, ami szerintem igenis hiba. Az egyik kedvencem volt a templomok közül, amiket láttunk. Már az is szimpatikussá tette, hogy olyan közel fekszik a Nílushoz, hogy gyalog mintegy 5 perc volt a hajótól. Amikor felfelé hajóztunk a Níluson, esti kivilágításban volt szerencsénk látni, és meg kell mondjam, lenyűgöző élmény ülni a hajón, amelyik a sötét éjszakában csorog a Níluson, miközben ez a kivilágított gyönyörűség, Szobek és Hórusz temploma tűnik tova a parton.
Aztán néhány nap múlva, amikor ismét Luxor felé tartottunk, sajnos már visszafelé, akkor megnéztük Kom Ombo templomát nappali - sőt, reggeli! - fényben, és úgy se csúnya. Ráadásul a Ramadant követő négynapos ünnep alatt értünk ide, a helyiek mind ünneplő ruhában korzóznak, és érdekes látvány a templomban sétáló helyi családok látványa.
Asszuántól 43 kilométerre északra fekszik Kom Ombo (jelentése: Ombosz dombja), ide telepítették le azokat a núbiaiakat, akiknek egykori lakhelyén most a Nasszer-tó kéklik. Pár perces sétával érünk el a folyópartról a templomba, hamar be is járjuk az udvarra, csarnokra és szentélyre tagolódó templomot. Jó állapotban megmaradt hieroglifákat böngészek, bámulom a fantasztikusan kék folyót, felhasználom a fényképezőgép igen jó zoomját, és a templomon kívül mindennapjaikat élő helyieket kukkolom.
Érezni, hogy ünnep van, nagyon sokan vannak az utcákon, ücsörögnek, beszélgetnek, korzóznak. Aztán keresek egy árnyékos oszloptövet, és fotózok. Ilyeneket.
Mi ez?
Főoldalra
Árusok a Níluson
FőoldalraNos, a cím nem tévedés. Az árusok nem a Nílus mentén árulnak, hanem a vízen. Ez volt az egyik legérdekesebb élményem Egyiptomban. Egyik délután - már nem emlékszem, hogy Esna vagy Edfu magasságában jártunk - elaludtam a kabinban: addig írogattam a naplómat, míg a fotelben kellemesen bebólintottam, majd átkúsztam az ágyra, és húztam a lóbőrt. Egészen addig, míg arab karattyolásra-kiabálásra nem ébredtem. Hallgattam egy darabig, de egyszerűen nem tudtam elképzelni, honnan jöhet ez a sajátos kiabálás, odaszóltam a férjemnek: honnan jön ez a zaj? Azt mondja, árusok úsztak a hajó mellé. Ettől se lettem okosabb, úgyhogy duzzogva kikászálódtam az ágyból, kinézek az ablakon, és ezt láttam:
A hajósok áruval megrakott teknőikkel odaúsznak a zsilipeléshez készülő hajók mellé, és mivel ezek a hajók kivétel nélkül mind nyitott fedélzettel rendelkeznek, számítanak rá, hogy az utasok nagy része a fedélzeten tartózkodik, mert alighanem egyikük se zsilipel ekkora böhöm nagy hajóval mindennap, úgyhogy érdekli a művelet. Ezt használják ki az árusok. Először ordítva próbálják magukra vonni egyik-másik utas figyelmét, de legalábbis szemkontaktust teremteni velük, majd lobogtatva mutogatni az árut, amit el akarnak adni. Amikor az utas arcán meglátnak egy pici érdeklődést, már dobják is a nylonba csomagolt cuccot a fedélzetre. Jó 20 percig figyeltem a mutatványt, egyetlen egy csomag sem esett bele a vízbe. Apróbb baleset persze történt, és hát miért is ne engem somjon fejbe egy törölköző csomag... No, a procedúra ezen pontján az utas kibontja a cuccot, megnézi, ha tetszik neki, és megvenné, elkezdődik az alkudozás. Ordítva. Aztán ha nyélbe ütik a bótot, az árus feldob egy másik nylonba bugyolált holmit, abba kell beletenni a pénzt, és visszadobni a hajóra. Kérdeztem az idegenvezetőnket, mi történik, ha valaki nem dob vissza se pénzt, se árut? Mert ugye a hajósok tenni nem tudnak semmit... Kiko valószínűleg félreérthetett, azt gondolhatta, hogy én ilyesmit tervezek, úgyhogy mondta, hogy ez not good, not good, amit persze én is tudtam, csak nem erre voltam kíváncsi. Figyeljétek az arcokat a fotókon, érdemes.
Anya és lánya Edfuban
Főoldalra
Mit nézel?:)
Főoldalra
Midőn Asszuánban hajóra szálltam én
Főoldalra
Nos, az Abu Szimbelben töltött nap - kis pihenő után - egy nílusi felukkázásban csúcsosodott ki. Megnéztük az Elefánt-sziklákat, kiszálltunk a hajóból a Botanikus szigeten, majd visszahajókáztunk a hajónkhoz:) A felukka vitorláshajó, két előrehajló árbóccal, minek utána szél híján viszonylag nehezen közlekedik, felszerelték evezőkkel is. Elég vicces rá felszállni, legalábbis nekem, lévén hogy meglehetősen instabil cucc, én meg még a stabil cuccokon is képes vagyok megbotlani. Amikor felültünk a hajóra, a kormányos szépen elosztogatta a népeket, hogy mindkét oldalon legyenek nehezebbek is, könnyebbek is, én középre kerültem, mondjuk úgy, én voltam a tőkesúly:)) Isteni dolog amúgy elnézni ezeket a felukkákat a Níluson, azon a széles, hatalmas folyón ahogy ezek a kis pilincka hajók jönnek-mennek a fehér vitorláikkal, az valami isteni látvány. Cikkcakkban haladnak a vízen, néha azt gondolnád, mindjárt fellökik egymást, de mégsem (vagy aztán mégis...), és nemcsak turistákat, hanem árut is szállítanak vele. Nagyon élveztem a hajózást, de valamiért az istennek se bírtam felfedezni az Elefánt-sziklákat. Láttam, hogy körbe nagy, szürke sziklák vannak, de elefántot véletlenül se láttam köztük. Na mondom, ezt jó mélyen eltitkolom, biztosan én vagyok az egyetlen, aki nem lát. Aztán később felfedeztem "őket", és tényleg teljesen olyanok, mintha a nagy behemót szürke állatok ereszkednének be pacsálni a vízbe. Ilyenek:
Aztán kikötöttünk a Botanikus szigeten, ami nagyon szép hely, csak kissé olyan... arabos... Vagyis csodálatos lenne, ha több gondot fordítanának rá. Nem is értem, miért nem teszik, ahogy elnéztem, a szervezett utak nagy részében program a sziget meglátogatása. Bár ha azt veszem figyelembe, hogy kissé lepukkantan is épp annyit fizetnek a turisták (10 LE) a belépőért, mintha egy csomó energiát belefektetnének a - szó szerint - felvirágoztatására, akkor igazuk van... Remélem, mindenki kihallja a sorok mögül a malíciát. Szóval a szigeten csodaszép fák vannak, némelyiknek igen érdekes a törzse (erről majd még teszek fel képeket), a pálmáké kimondottan irtó érdekes. Bevallom, amikor először láttam őket, meg voltam győződve róla, hogy valami műanyaggal vannak bevonva esetleges kártevők ellen, de később kiderült, hogy nem, azok a törzsek pont olyanok maguktól. Ibiszek is járkálnak a kertben, kecses kis fehér madarak az aljnövényzetben. Nos, éppen az aljnövényzet lehetne ápoltabb, gondozottabb, mert így a sziget nem más, mint néhány érdekes fa és pálma gyűjtőhelye. Ámde! Amikor véletlenül átkeveredtünk a sziget másik oldalára (idegenvezetőnk nem állt a helyzet magaslatán, ennek nem véletlennek kellett volna lennie...), akkor láttunk csodaszépet. Ahogy a Nílus találkozik az aranyszínű homokkal, az valami lenyűgöző látvány volt. Nézd csak!
Ennek örömére el is készült az alábbi kép, melynek címe stílusosan: Barátok közt:) Figyeled, milyen furmányosan magam elé állítottam mindannyiukat, hogy az én s....m ne látszódjon?:))))
Ő nem a barátaink sorát gazdagítja, bár amilyen lökött volt, simán beférne a csapatba! Ő volt a felukka egyik hajósa, a következő képen háttérben a másik. Természetesen azonnal ráéreztek az üzleti vonalra, és amint elhagytuk a partot, kiterítették a szőnyegekre az árukészletet: karkötők, nyakláncok, emléktárgyak... a szokásos. Az út végén pedig nem voltak restek baksisért nyújtani a kezüket. Nagyjából olyan ez, mintha én délutánonként jutalmat kérnék a főnökömtől azért, mert aznap is bementem dolgozni, és elvégeztem a munkámat:) Sőt, a szigeten való kikötésért fejenként 2 font baksisra is igényt tartottak... Ezzel szemben viszont villámgyorsan hozták utánunk az egyik utastársunk zsebéből kiesett fényképezőgépet.
Később hajókázás közben fura hangra leszünk figyelmesek. Keressük a hang forrását, majd kisvártatva meg is találjuk. Odafelé két kisfiú egy pléhlavórban (nem viccelek...) ülve valami műanyag lappal eveznek a turistákat szállító felukkák mellett, és angyali hangon angol dalokat énekelnek.
Komolyan mondom, volt valami hirtelen támadt templomi érzésem, a vízen viszonylag csend volt, a sziklák pedig úgy visszhangozták a fiúk vékonyka hangját, mintha templomi kórust hallanánk. Volt valami végtelenül szomorú is abban, ahogy ezek a gyerekek az életüket kockáztatják abban a pléhlavórban a baksisért, úgyhogy előkerültek a pénztárcák is, de mire oda lehetett volna adni a pénzt a két fiúnak, már arrébb sodorta őket a víz. Így aztán ez a második kisfiú járt jól, aki a többiek után érkezett, amint a képen jól látható, ő egy polifoamon ül, bakker...
A parthoz közeledve pedig igen nagyon vicces dolog történt. Ugyanis éppen a Ramadan utolsó napját írtuk épp, ennek megfelelően 6 órakor eldördült a szent hónap végét jelző ágyúszó, mire is nagy örömködés lett úrrá a hajósokon, éppen hogy csak nem ugrottak fejest a Nílusba. Mi se voltunk restek, s mint afféle empatikus népség, tapsikoltunk, hurráztunk, ahogy azt kell. A nagy hálistenkedésben egyszer csak látom ám, hogy az alanti képen látható kis motoros igen-igen közel van hozzánk, de mondom magamban: nem ügy, fordít egyet a kormányon, oszt kész.
De valószínűleg ő is örülhetett a Ramadan végének, mert nem fordított a kormányon. A mi emberünk se cselekedett semmit, hogy az ütközést elkerülje, így aztán annak rendje és módja szerint, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon, csúfosan belerongyoltunk a motoros oldalába. Elég szépet szólt is, meg még a korlát is elgörbült, mi meg, mint a liszteszsák, dőltünk jobbra meg balra, én önszorgalomból még a sípcsontomat is leamortizáltam. Hajj, hát lett is rettenetes anyázás ékes arab nyelven, a mi barnaruhásunk lapított, mint az a bizonyos a fűben (persze tényleg nem értem, miért nem a motoros pöccintett oda egy leheletnyit a kormánynak), gondolom, lelki szemei előtt már látta, amint az utasai belepotyognak a Nílusba, néhányan tán oda is vesznek közülük, ő meg mehet, amerre lát, és az életben többé nem felukkázhat, ha létezik egyáltalán ilyen szankció arrafelé. Persze nem számítottak a motoroson a magyar virtusra, és míg a mi kis makijaink hallgattak, mi utasok nem kevésbé ékes magyar nyelven visszaanyáztunk ("Hol vetted te a jogosítványodat, ecsém, tán csak nem Pesten?", lett is csend a motoroson legott. Hát így ünnepeltük mi a Ramadan végét 2008. szeptember 30-án.
Abu Szimbel, arabul أبو سنبل
FőoldalraElsőként megmutatnám, hogyan látja Yann Arthus-Bertrand, a világhírű francia fotós Abu Szimbelt:
Na jó, hát a levegőből könnyű neki, onnan én is csinálnék jó fotót!;-)))
A legcsodásabb napja volt az utazásnak. Az előzményekről már meséltem, itt pedig arról kell szót ejtenem, hogy világéletemben bántam volna, ha ezt a napot a hajón töltöm, nem pedig Abu Szimbelben. Nem tudok elég hálás lenni Ernő barátomnak és Hajni barátnőmnek, akik ezt az élményt adták nekünk. Persze annak, hogy mit vesztettem volna, csak most vagyok tudatában, hogy láttam a monumentális templomot, de milyen szerencse, hogy nem utólag kell sírnom, amiért elmulasztottam az élményt. Abu Szimbel ugyanúgy a Nasszer-tónak
esett volna áldozatul, mint megannyi más, núbiai emlék, amelyek víz alá kerültek a mesterséges tó létrehozásával, ha a nemzetközi összefogás eredményeképpen át nem telepítették volna szudáni területről Asszuántól mintegy 290 kilométerre. Emeltek egy mesterséges dombot, és a templomokat 30 tonnánál nem súlyosabb darabokra vágva az egész építményt áthelyezték erre a mesterséges dombra. A munkálatok 4-5 évig tartottak, a magam részéről mélységes csodálattal adózom az ötletnek és a kivitelezésnek egyaránt. Elutazásunk előtt nem sokkal láttam egy filmet a témáról a Natgeon, onnan tudom, hogy volt olyan ötlet is, miszerint a templomok a helyükön maradnak, emelnek föléjük egy vízhatlan üvegkupolát, és a látogatók lifteken a tó vize alá ereszkedve csodálhatják meg a műemléket. Hát... nekem az a megoldás is tetszett volna:) A templomokat egyébként Giovanni Belzoni ásta elő a homokból 1817-ben, és amellett, hogy nyilván hálával tartozunk neki ezért, a keze száradt volna le, amikor minden értéket elvitt a templomokból magával... Sajnos a templomokban nem lehet fotózni - érthetetlen, hogy miért... -, pedig fantasztikus, hatalmas szobrok állnak a Nagytemplomban, pont ilyenek. Uram atyám, de ez a fotó honnan van? Nem, semmiféle közösséget nem vállalok az orvfotóssal:D
A templomokhoz egyébként repülővel érkezünk Asszuánból, az út mintegy 50 percet vesz igénybe, és mondhatom, érdekes élmény egy szál retiküllel repülőre szállni, mindenféle útlevél- és csomagellenőrzés nélkül. A reptérről néhány perces buszúttal jutunk a bejárathoz, ahol a szokásos árusokat és büfét találjuk, a büfés képen a fehér ruhás turistarendőr tevékenysége kmiondottan baráti:)
Viszonylag hosszú sétával érjük el a domb alját, ahol a templomok állnak, közben számos szépséget és érdekességet látunk, párhuzamosan gyönyörködhetünk a Nasszer-tó kék vizében, miközben arra gondolunk: az észvesztő hőségben milyen jó lenne a habokban megmártózni.
Amikor ezt látod, akkor már csak egy-két perc,
és eléd tárul ez a felejthetetlen látvány:
A templomot II. Ramszesz építtette Rének, a heliopoliszi Napistennek. A templom bejáratánál Ramszesz négy gigantikus, ülő alakját látjuk (magasságuk 20 méter), a szobrok viszonylag durva faragásúak, ellenben a fejekre nagy gondot fordítottak: a vonások tükrözik a fáraó vonásait, mosolyuk pedig már-már isteni. A templom falain Ramszesz dicsőséges hadjáratainak képe.
A szentély hátsó falából négy alak emelkedik ki: maga Ramszesz, a thébai Amon-Ré, a heliopoliszi Ré-Harahti és a memphiszi Ptah. A szentélybe egy évben kétszer süt be a nap, február 20-án és október 20-án, állítólag Ramszesz születésének és koronázának napján.
A Kistemplom Hathor istennő tiszteletére épült, akit Nefertari, II. Ramszesz felesége személyesít meg, emígyen:
Talán a képek elmondják helyettem, hogy Abu Szimbelt egyszer az életben látni kell. És az élményeknek még távolról sem volt vége, mert még Asszuán látványosságai vártak ránk: az Elefánt-sziklák, a Botanikus-sziget, és persze ide felukkán jutottunk el... Nos, ott is volt kalandban részünk, de ezt majd holnap mesélem el.
Asszuán, Afrika kapuja
FőoldalraNos, mint egy korábbi bejegyzésben említettem, amíg a csoport Asszuán szépségeivel ismerkedett, én a hajó fedélzetén múlattam az időt, emígyen:
Azok, akik nálam sokkal érdeklődőbbek voltak, megcsodálhatták a gátat, vörösre főhettek egy gránitbányában, és megnézhették a befejezetlen obeliszket. A gátról azt kell feltétlenül tudni, hogy a Nílus vízhozamának szabályozására építették meg, tekintve, hogy ez a vízhozam igencsak változó volt: hol évi 40 milliárd köbméter, hol 150 milliárd köbméter. Az építkezés során 43 millió köbméter sziklát, betont, agyagot, homokot és acélszerkezetet építettek be. A mögötte keletkezett Nasszer-tó hossza 500 km, szélessége 10 és 25 km között váltakozik, mélysége 95 m, és 8 év alatt töltődött fel teljesen, ezekkel a méretekkel pedig a világ legnagyobb mesterséges tava. A Nasszer-tó létrejöttével Núbia víz alá került, és a víz rengeteg műemléket nyelt el, csupán tizennégyet sikerült nemzetközi összefogással megmenteni. Ilyen az Abu Szimbel-i templom is. A gátat 1972. január 15-én avatták fel, ennek állít emléket a szovjet-egyiptomi barátság emlékműve.
A befejezetlen obeliszknél azt lehet megnézni, hogyan kezdték el egy hatalmas (1168 tonna) gránittömbből kifaragni az obeliszk formát. Befejezetlen pedig azért maradt, mert faragás közben a kőtömb eltörött, és így használhatatlanná válva ott hagyták a bányában.
Találtam egy "kicsit" jobb képet is az obeliszkről, nagy tisztelője vagyok amúgy is Yann Arthus-Bertrand-nak:
Este elmentünk a bazárba, ami merész vállalkozás volt, mert át kellett kelnünk egy elég széles úton, és ez az egyiptomi közlekedési viszonyokat ismerve próbára tette az éberségünket és a gyorsaságunkat. Őszintén szólva ez a bazár sokkal mélyebb benyomást tett rám, mint később a kairói Khan el-Khalili (bár annak a neve isteni, számomra benne van az arab nyelv összes szépsége, dallama). Vásároltam néhány szép kendőt és fűszereket. Az az érzésem, hogy ez utóbbi során kicsinyt át lettem vágva, de végül is nem olyan nagyságrenddel, ami miatt különösebben kétségbe kéne esnem, inkább csak a hiúságomat bántja, hogy a pasi képes volt hintába ültetni. Azt a mostani pillanatig sem értem, hogy amikor 5 gramm sáfrányt kértem, miért nézett rám úgy, mint a véres rongyra, nem tudom, mire számított, hogy elviszem az egész készletét, és én fogom viszonteladóként ellátni legalábbis Budapestet sárfánnyal, vagy mi?
Sálak, kendők ezer színben
Munkában a rézműves
Ezeket a bögréket csak másodszori nekifutásra sikerült jó áron megvenni:
Borbély
Lajhár
FőoldalraNo, itt a sikítós-távolugrós sztori főszereplője, a lajhár, legalábbis én annak látom.
Holnap
Főoldalraa Fayyum oázist nézzük meg, mint a kéthetes program utolsó állomását. 130 km-re van Kairótól, és azt kell tudni róla, hogy nem igazi oázis, mert egy csatorna partján található, amit a Nílus vize táplál. Ebből kifolyólag virágzó mezőgazdasági terület, gyümölcsöskertekkel. Itt találhatók az éneklő vízikerekek, amikről bővebbet csak holnapután fogok tudni mondani, de azt már otthonról. Visszafelé Kairóba Medum és Hawara piramisait nézzük meg.
forrás: www.crystalinks.com
Képek
Főoldalra
Abu Szimbel
Ehhez is kapcsolódik egy szép történet, azért írom le, hogy megerősítsem Thort, aki szerint engem jó emberek vesznek körül. (Írnám, hogy ezek közé tartozik ő is, de ez annyira direkt lenne...:) Szóval ezt az utat az uram kapta igazából születésnapjára. 2001-ben volt először Egyiptomban, amikor egy barátunkkal jöttek ide. A részletek bár nem lényegtelenek, részletezésüktől itt és most eltekintenék, a lényeg az, hogy E. úgy érezte, ennek az útnak az emlékére meghívja az uramat erre az Abu Szimbel-i kirándulásra, amelynek árát kissé borsosnak találtuk, ezért nem fizettünk be rá. Én hónapokig őrizgettem a titkot a férjem előtt, hogy ő is repül Abu Szimbelbe. Sokáig nem fájt a szívem, hogy én ebből kimaradok. Aztán az indulás előtt már éreztem egy kis sajgást azon a tájon, de semmi komoly. Az indulás előtti este azonban kiderült, hogy E. engem is meghívott Abuba, csak a repülőjegyek körül támadt bonyodalom miatt ezt nem tudta tovább titokban tartani. (Merthogy Ferihegyen megkaptuk az összes repjegyet, ott azért feltűnt volna nekem, hogy miért van nekem is odaszóló jegyem, és mégse a reptéren akarta átadni az ajándékot.) Hát így jutottunk el Abu Szimbelbe, és mondhatom, talán az utunk legfantasztikusabb állomása volt. E helyt is köszönjük szépen!
Naplemente Luxorban
Ünneplő ruhás fiúk Ramadan végén
Élet a Nílus mentén
Kairó
És most megyek fürödni:)
Pánik
FőoldalraÚjra Kairóban
Főoldalra
Egy heti nílusi hajózás után tegnap délután visszatértünk Kairóba. Nehéz volt megválni a hajótól, amely bár nem a hajók legjobbika - láttunk a miénknél sokkal csicsásabbakat is -, azért panasz nem lehetett rá. Egyszerűen képtelenség szavakba foglalni azt érzést, milyen kurva nehéz ezen a picsányi laptopon gépelni érzés a Níluson hajózni. Először is igen széles a Nílus, nem ritkán négy roppant terjedelmes hajó is halad rajta egyszerre, és még sincs tele velük a folyó. Másrészt ami lenyűgöző, hogy a folyó partján úgy zajlik az élet, mintha a hajók nem is léteznéznek: parasztok teszik a dolgukat azon a keskeny sávon, amely alkalmas földművelésre, állatok legelnek leírhatatlan békében és nyugalomban, gyerekek fürdenek a vízben, bivalyok dagonyáznak... egyszóval az élővilág kevés tudomást vesz a hajókon érkező turistákról. A hajók pedig belefúrják orrukat a kékesfekete vízbe, és megállíthatatlanul úsznak hol le, hol fel a folyón. Éjszaka vágni lehet a sötétséget, szinte megérinteni a csillagokat, s ha ez az élmény mind kevésnek bizonyulna, mindehhez ebben az időszakban éjszakánként is 28-30 fok társul. Napközben a fedélzeten kibírhatatlan lenne a hőség - volt olyan nap, mikor 42 fokot mértünk -, ha nem lennének a medencék. Nem túl nagyok persze, de hűsölni bennük mindenképpen ajándék. Természetesen fedett része is van a decknek, jórészt ott ücsörgünk, csak pancsolni merészkedünk ki az árnyékból. Na jó, rám ez nem egészen igaz, én azért napoztam is, ha nem is nagyon vadul, szénné égni ugyanis nemigen akaródzott volna. Azt nem is sikerült, de a kolerát azért csak benyeltem... Minden óvintézkedés és elővigyázatosság ellenére pénteken leterített a diaré, hogy szépen fogalmazzak. Már éjszaka éreztem, hogy annak, amit érzek, a fele se répa, hajnalra aztán a fajanszhoz szögezett az iszony, egész nap csak hevertem, mint egy rongycsomó az ágyon. Jártányi erőm alig volt, az uram töltögette belém a gyógyszereket és a folyadékot. Így aztán lemaradtunk a Királyok völgyéről, a Hatsepszut templomról és a Memnon kolosszusokról, egyedüli vigaszt csak az jelentett, hogy ezeket már láttuk öt éve. Másnap délutánra összekapartam magam halottaimból, hogy a luxori templomot láthassam, mit mondjak, nem akármilyen feladatra vállalkoztam. Az volt a szerencse, hogy azt a kb. egykilométeres távot is busszal tettük meg, különben képtelen lettem volna a csoporttal tartani, még így is vízszintesbe kellett vágnom magam egy alkalmas kövön a templomban, nehogy elájuljak. A helyzet azóta valamelyest normalizálódott, de százasnak még most se nevezném. Visszatérve a hajózásra: amikor a hajó kiköt valahol, az nem annyira kellemes élmény, tekintve, hogy ilyenkor 2-3 hajó is egymás mellé parkol, aminek következtében megszűnik a kilátás a kabin ablakain, gusztustalan félhomály uralkodik el a kabinon is. Annál csodásabb élmény viszont, amikor a hajó halad, és az ember a kellemesen hűvös szobája ablaka előtt ül egy kényelmes fotelben, és onnan nézi a bivalyokat, pálmafákat és egyéb látnivalókat.
Holnap töltök fel fotókat is, hogy lássátok, miről beszélek valójában.
Asszuán
FőoldalraVessetek a mókusok elé, mondjátok, hogy egy tahó vagyok, de én Asszuán szépségeit a hajó fedélzetéről élvezem. Fura, a Nílus partja itt olyan, mint az otthoni Duna-part a szállodasoron, csak persze a helyi viszonyoknak megfelelően, jelentsen ez bármit is:) Asszuán a hajóról nézve nagyváros, de engem sajnos 41 fokban egy darab gát se, és egy darab gránitbánya sem képes lázba hozni. Azaz talán éppen az a baj, hogy lázba hozna, mármint ha napszúrást kapnék, és lássuk be, egy egyiptomi-szovjet baráti emlékműnél napszúrást kapni elég snassz. Úgyhogy előretolt csapataimat veszem igénybe, hogy fényképről majd megnézzem, mi újság a gát környékén. Magam addig döglök a medencében - most épp üresnek tűnik a hajó, a csoportok kirajzottak a látványosságokhoz -, és megpróbálok még az eddigieknél is barnábbra sülni. Jöhetnek a kövek, eddig úgyse repül el egyik se:))))Este azért kimegyünk majd a bazárba, állítólag minél délebbre megy az ember - és most épp elértük a legdélibb pontját a túrának -, annál olcsóbb a bazár. Mondjuk már a dukkah-t és a sáfrányt beszereztem, de a hibiszkusz még a sorára vár. Közben elmesélem, hogy tegnap kis híján elhaláloztam szívinfarktusban. A szobatakarító fiúk ugyanis itt a hajón igen vicces szerzetek, ez alapvetés. Napközben lementem a fedélzetről a szobába valamiért, nyitom az ajtót, orromon napszemüveg (=alig látok valamit a félhomályban), a szobában sötét, mert ugye eszet vesztően tűz a nap, a légkondi nem bírná elhúzatlan függönyök mellett hűteni a szobát. Nyitom az ajtót, és mit "látok"? Egy 60-80 centi körüli alak lóg az előszobát és a szobát elválasztó ajtófélfáról lefelé. Első pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy valami állat-e, vagy egy kisebb termetű öngyilkos, mindenesetre velőt rázó sikoly kíséretében megdöntöttem a hátraugrás világcsúcsát. Persze ha tudtam volna, mi vár bent rám, feltűnt volna, hogy a takarító fiúcskák kisompolyogtak a folyosó közepére, mikor érkezni láttak, nyilván várták az előadást:)))) A megoldás pedig az, hogy a fiúk minden nap a törölközőkből alakokat formálnak, hol krokodilt, hol hattyút, hát nekünk az öngyilkos lajhár jutott tegnapra. Akkurátusan fejet is készítettek neki vécépapír gurigából, nem bíztak semmit a véletlenre. Mindenesetre nagyon édesek voltak, amint mosolyogva ismételgették a frissen tanult magyar kifejezést: bászdmég, bászdmég...:) Persze az ijedtségemet látva sűrűn kérték a bocsánatot, én meg, amilyen hülye vagyok, még baksist is adtam nekik. Úgyhogy ma fel vagyok készülve az életnagyságú krokodilra az ágy alatt...
Kom Ombo
FőoldalraEzekben a pillanatokban megy le a Nap a Níluson, épp Kom Ombóban "parkolunk". drukkoltunk, hogy a sok kikötő hajó ne álljon elénk, de szerencsénk volt. mind arrébb ment, amire a Nap lebukott. Igen meleg van, Kiko, az egyiptomi idegenvezetőnk délelőtt azt mondta, 41 fokra saccolja a hőmérsékletet. Második napja hajózunk a folyón, csak ma reggel szálltunk ki róla egy rövid időre, de az a helyzet, hogy Edfu kikötője mérsékelten híres a látnivalóiról, úgyhogy az agyforraló hőségből inkább visszamenekültünk a hajó hűvösébe, nem utolsó sorban a medencéjébe. sajnos egyre kevesebb kedvem van bemenni a vízbe, bizonyára sok benne a fertőtlenítő tabletta, de látványra már enyhén viseltesnek tűnik a víz. Egyetlen probléma van, hogy fürdés nélkül nemigen lehet kibírni a hőséget, úgyhogy kompromisszumok sora az életünk:) A mai ebéd igen jóra sikeredett, fotót is készítettem róla, a szakblogban majd megtekinthető lesz. Ma sajnos viszonylag keveset tudok online lenni, a mobilos internet elérés elég húzós árú, viszont korlátozzák az adatforgalmat. Holnap érkezünk Asszuánba, a gáthoz, igen kíváncsi vagyok rá, mert még nem láttam. Barátaimnak és üzletfeleimnek üzenem, tartsanak ki a pesti télben, legalább addig, amíg személyes beszámolóval nem tudmm kiváltani belőlük az irigységet.
Memfisz, Szakkara, Citadella
FőoldalraHihetetlen, hogy még csak a második nap felénél vagyunk, és máris annyi mindent láttunk, mintha egy hete itt lennénk. A mai nap a lépcsős piramis
Ramszesz memfiszi szobrának megnézése és a kairói Citadella jegyében telt. Nem kezdődött jól a reggel, ahogy Szuszi barátnőm mondaná, alhasi buzgóság kerített hatalmába, de ami zavaróbb volt, azok a görcsök voltak, és a gyengeség, ami hatalmába kerített időnként. Bosszantó, hiszen az összes létező óvintézkedést megtettem, a közepesnél lényegesen gyakrabban öblögettem a belső szerveimet whiskyvel, kizárólag dezinficiálás céljából, és akkor itt van... Úgyhogy meglehetősen morcosan indultam neki az útnak, ilyenkor persze mindenki hibás a kialakult helyzetért, és utálom a világot, viszont ezt legalább a világnak a tudtára is adom. Nem használt az sem, hogy a Citadella nyitására jó fél órát kellett várni, no de közben legalább volt alkalmam felderíteni a környékbeli mosdókat. A Citadella gyönyörű egészében, én mégis a részletekben vesztem el, egy hangot nem hallottam abból, amit az idegenvezető mesélt róla. Fotóztam gyönyörű ablakrácsokat, színes üvegeket - minő meglepetés... -, arab módra fejkendőt tekerő olasz férfit. Memfisz felé buszozva ismét megállapítottam, hogy iszonyatos szegénység uralkodik mindenfelé, de ez persze meglehetősen összetett dolog, megtárgyalása meghaladja most a rendelkezésemre álló kereteket. Pingu jelezte kommentben, hogy Szakkara valószínűleg le fog nyűgözni... Nos, az van, hogy ha a körülmények az embert a fizikai teljesítőképessége határára sodorja, kevéssé látja meg a szépségeket és nagyszerűségeket. Ez történt ma velem is. 50 fokban egyszerűen képtelen voltam megfelelően átérezni, hogy az emberiség legrégebbi piramisát látom. Megváltás volt visszaülni a buszba, és egy-két kósza pillanatra rákívántam a pesti időjárásra. Nyugi, ez azóta elmúlt... Itt van ízelítőnek néhány fotó, természetesen a korlátozott lehetőségek miatt semmilyen módosítást nem tudtam rajtuk végezni. Részt vettünk ma a helyi gulyáspartyn is, csak ezt nem a Hűvösvölgyben nyomják a német turistáknak, hanem Memfiszben a magyaroknak. Helyben sül a pita, parázson sül a hús, mindenki baksist akar, még a zenészek is. Voltunk már néhány ilyen turistaprogramon, ez most mégse volt nagyon gáz, inkább csak az evésről szólt, mint a kultúrprogramról, hála léngyen Allahnak, és Mohamednek, az ő próféjátának.
Árusok a gízai platón, egyéb érdeklődés hiányában maguk szemlélik a portékájukat
Csak hogy biztosak legyetek benne, hogy nem vagyunk otthon...:)
Ramszesz szobor Memfiszben
Ezt a kis drágaságot én is a karomba vehettem, kép is készült, de egyelőre emberi fogyasztásra alkalmatlan állapotban mutatkozom rajta, a photoshop nagy segítség lesz):))))
Na, ki ez?
no comment
Mára ennyi, vár a kert
és a medence... Holnap hajnali fél 4-kor (!!!) ébresztő, repülés Luxorba, ahol vélhetően nem lesz nethozzáférés, csak ha újra visszajövünk Kairóba.
Gyerekeinket és más rokonankat, akik erre járnak, csókoljuk, a többieknek is ölelés.
Kairó
Főoldalra
Az első nap az utazással telt, ami viszonylag eseménytelen volt, leszámítva Rozi barátnőm igen rapid lefolyású rosszullétét a gépen, ami ugyan jól megijesztett mindannyiunkat, de amilyen gyorsan jött, úgy is ment, mindenesetre első ránézésre ijesztő epizód volt. Az élmények már a reptéren belendültek. Az első hűbazmeg érzés akkor ért, amikor a helyi hordár 40 ember összes bőröndjét feltornyozta egy kerekes kocsira, és nemcsak hogy fel tudta őket rakni, de utána még el is húzta a kocsit. Mondjuk nyugodtabb lettem volna, ha nem látom az akciót, de most már legalább értem, miért megy tönkre minden bőröndünk gyakorlatilag egy repülőút után. Ahogy elhagytuk a tranzitot, egy másik világba csöppentünk. Gyakorlatilag nőt alig-alig láttunk a reptéren, annál több férfit, akiknek arca vagy valamilyen meséből, vagy híradókból volt ismerős. Már amikor kiléptünk a gépből, éreztük, hogy roppant jó idő van, de a hőségből még nem érzékeltünk akkor túl sokat. Egyórás buszútra voltunk a szállodától, ami épp a város másik végén van, mint a reptér. A belváros impozáns és modern, viszont ahogy távolodunk tőle, úgy köszön ránk a szegénység. Az egyiptomi autóközlekedés egészen sajátos, az index valami fölösleges kallantyú az autókon, mindent dudálással oldanak meg, és itt annak van elsőbbsége, akinek megadják az autója orra előrébb van.A szálloda ötcsillagos, szinte a sivatag szélén áll, és nevéhez hűen olyan, mint egy oázis. Amikor azt mondom: menjünk fel a szobánkba, a férjem mindig kijavít: menjünk le a szobánkba. És valóban, a szobák a recepció szintje alatt vannak, elképesztő kertben, ahol olyan növények vannak ezrével, amilyeneket az életben nem láttam. Mind gyönyörű és burjánzó. Holnap délután fogom mindet végigfotózni. A kertben elszórt tömbökben állnak a szobák, csodaszépek és elegánsak, a fürdőszoba pedig effektíve ötször akkora, mint a saját pesti fürdőszobánk. Medence, health center és spa, ahogy kell. Éjjel egyig szívtuk a vízipipát a medence és szökőkút mellett, aztán nyugovóra tértünk, bár igen keveset sikerült aludnom. Ma korai ébresztő volt, hogy pénztárnyitásra már a piramisoknál lehessünk. Én először láttam a piramisokat, nem hiszem, hogy tudnék újat mondani róluk: fenségesek, lenyűgözőek, és a hőségben szolídan lengedező teveszag sem von le semmit az értékükből. Az arab baksislesők annál többet, de ezen nincs mit hálistenkedni, ők hozzátartoznak a műemlékekhez. Roppant érdekes arcok, figurák vannak köztük, de isten őrizz, hogy meglássák, fotózod őket, mert akkor spaklival nem lehet őket levakarni. A legjobb fotó ma a gizai platón készült: fekete öltönyös yuppie, ahogy elgondolkozva áll a turistáktól távol. Ő hála istennek annyira el volt merülve, hogy nem vette észre, hogy fényképezem. Másik kedvenc témám a tevés rendőr, azt valahogy képtelen vagyok megunni, hosszú tízperceket voltam képes figyelni és várni, hogy egy-egy érdekes pozitúrában elkapjam őket. Az szóba se jött, hogy a Kheopsz piramist megnézzem belülről, de azt hittem, a kisebb Kefrén piramis nem fog ki rajtam. Tévedtem. Már megváltottam a jegyet, de az első tíz méter után megfutamodtam. Lehetetlen pózban, kétrét görnyedve kell lefelé haladni, zéró oxigéntartalmú levegő mellett... nem ment. Sajnáltam, de amikor egymás után láttam kijönni a fuldokló, verítékben fürdő embereket, mégse bántam igazán. És a Szfinx... azt gondoltam, annyiszor láttam már fotón, olyan elcsépelt téma, és még is libabőrös lettem, mikor megláttam. Aztán egy parfümboltba tértünk be, ahol helyes szcénát rittyentettek az eladás köré, nem is sikertelenül, mert magam is gazdagabb lettem egy fiola lótuszvirág eszenciával. A bazárt ma - a programmal ellentétben - kihagytuk, mert a Ramadan miatt rövid időt tudtunk volna ott tölteni a legnagyobb hőségben, úgyhogy inkább a medencében való ázást választottuk, és a bazárt majd az utolsó napok egyikén nézzük meg, amikor vége az ünnepnek. Holnap vár minket Memfisz és Szakkara, valamint a kairói Citadella. talán erről be tudok még számolni ezen a miniatűr laptopon írva, de utána a Níluson már csak aranyárban mért mobilos netkapcsolat lenne, úgyhogy az kevéssé valószínű. De szorgosan jegyzetelek papírra, úgyhogy a beszámolót nem ússzátok meg. Az időjárás egyébként pont olyan, mint amilyen itt a jobb felső sarokban látható ikon mutat. Ma délutánra agylágyító 40 fok volt, kizárólag a medencében lehetett elviselni a forró szelet, de azért megküzdöttünk vele. Szolíd homokfüggöny lengedez a levegőben, de hát istenem, még mindig jobb, mint a pesti tizenvalahány fok...:)
- Gasztroblogom
- Üvegfestő és tiffany honlapom
- A lányom fotói
- Kom Ombo, arabul كوم أمبو, Éva: Ez a mérhetetlen szerénység ugye...:) »
- Kom Ombo, arabul كوم أمبو, Pingu aka Irma: Nomost perszehogy silányabbak, de ha nem az enyémekhez hasonlítod akkor... »
- Kom Ombo, arabul كوم أمبو, Éva: Köszi eso!:) Szerintem nem mondtam, hogy nem tudok fényképezni, csak... »
- Kom Ombo, arabul كوم أمبو, eso: Ó, be szép. Jók a képek! Méghogy nem tudsz Te... »
- freeblog főoldal
Régi bejegyzések
Utolsó kommentek
Linkek
